nav-left cat-right
cat-right

A harmadik futó három holtpontja (a Lánchídtól a Margit hídig)

Vasárnap is nagy megtiszteltetés ért engem, mondhatom. A maraton staféta harmadik futójaként kaptam 7,7 km-t a több mint 42 000 méterből. Hát igen. Az idő elröpült. Már a rajtom is meglepetéssel szolgált, nemcsak az indulásom. Több ezer ember várta a staféta második emberét – én a sajátomat. A hatalmas tolongás nekem kedvezett, mert köztudomású, hogy szeretem eltaposni az embereket, így a váltás után viszonylag kedvező pozícióból kezdhettem el a futást.

Az első holtpont úgy 3-400 m után következett be, amikor is a légszomj és a kiszáradás miatt feladni készültem a versenyt. A 40 év sportmúlt tapasztalata azonban túllendített a nehézségeken. Fuss, Gábor, fuss! – mondta nekem a tapasztalat.

 A Parlament előtt futva azonban megijedtem. Egy gondolat suhant át az agyamon: vajon lépéseim zaja nem zavarja-e az Országházban éppen dolgozó (vagy békésen alvó) képviselőinket? Nehogy felébresszem őket! Azonban gyorsan megnyugodtam, mert rájöttem, hogy vasárnap lévén legalább ma nem dolgoznak. Hála Istennek!

A második holtpont úgy 5-600 m környékén ért el. Ekkor több száz idős, egyedülálló nyugdíjas néni száguldott el mellettem. Nem értettem, hogy hová rohannak. Vagy nekem kellene tempót váltanom? Már sohase tudom meg. Utánuk kiáltottam, de hiába, mert a hang lassú – a gondolat meg gondolat maradt.

De a nap sütött, s ez a kedvemet is visszaadta. A következő 200 m-t szinte euforikus hangulatban teljesítettem – nem is futottam, inkább röpültem!

A pszichés nehézségeket csak fokozta az iszonyatosan hosszú táv és az időjárás is. Ugyanis ebben a napsütötte, szélcsendes, kellemesen tiszta időben már a rajthelyről látni lehetett a negyedik futót – kit elérni úgy 45 perc után szándékoztam –, s ez az egész futásom alatt a lelki leterheltség állapotát idézte elő bennem. No, de nem azért vagyok én magam is egy pszichológiai eset, hogy az ilyen csekélységeken ne tudjak úrrá lenni. Úrrá lettem!

Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy óriási jelentősége van a frissítőállomásoknak. Így aztán már az első méterek után bőségesen vételeztem fel banánt, szőlőcukrot, olajat, krumplit, hagymát, rizst, kenyeret, bort (békességet), egy kevéske kávét, pár kiló húst. A nagyanyám mindig mondta, hogy gondoljak a jövőre. Gondoltam. Remélem, karácsonyig kitart. Akkor majd újra elindulok egy futóversenyen.

Időnként le-leültem a Duna-partra. Elgondolkodtam azon, hogy soha nem volt semmi fontos dolgom, és mégis mindig csak rohantam. Éppen ideje volt egy kis pihenőt tartani. Miután elúszott minden dinnyehéj, magam is feltápászkodtam, s a tömeg után vetettem magam.

A harmadik holtponton a nézők segítettek át. A futásom alatt több tízezren tapsoltak, biztattak, zenéltek nekem, egy emberként skandálták a nevemet is! Én így hallottam. Úgy érzem, hogy én ezt megérdemeltem!

Ha már a Margit hídnál jártam, gondoltam, beugrok a Margitszigetre is. Jól tettem. A madarak áldott csiripelése fogadott, s a virágok színpompás mosolygása kísért el a célig. Ekkor megértettem, hogy miért jó futni! A madarak és a virágok miatt.

Hirtelen és váratlanul termett előttem a cél. Vissza már nem fordulhattam. Előtte kellett volna gondolkodnom. Anyám is állandóan ezt mondta. De sohasem hallgattam rá – mindig csak az ösztöneim hajtottak! A tömeg iszonyatos lendülete sodort be a célba. A célvonalnál valaki elgáncsolhatott, mert hason csúszva értem be. Úgy emlékszem, valaki letépte lábamról a chipet, többen átléptek felettem, egy szőke nő belém rúgott – ő tudja, miért –, és közben undok óvodások röhögtek rajtam.

Mégis boldog voltam, mint még soha életemben. Lefutottam 7 km-t. Szép volt, szerelmetes. Azt hiszem máskor is elindulok futóversenyen.

Így esett meg ez az eset. Mindent úgy írtam le, ahogy történt. Semmit sem vettem el belőle és semmit sem tettem hozzá. Igen, így volt! Legalábbis én így emlékszem.

Kérges Gábor, a harmadik futó